Pest kellett ahhoz, hogy megtaláljam önmagamat
Mindig nagyvárosi létről álmodoztam. A szabadságról, a nyüzsgésről, az ÉLETRŐL. Arról álmodtam, hogy ott majd minden könnyebb lesz, nem kell visszafognom magam, nem kell attól tartanom, hogy ki, mikor fog megszólni. Kisvárosi lány vagyok, szerettem ott élni, de mindig is túl szűknek érződött, mint egy kabát, amint kinő az ember, de eldobni nem tudja, mert mégiscsak az övé.
Ott, ahol felnőttem, mindenki ismert mindenkit. A sarki dohányboltban tudták, hogy milyen energiaitalt veszek (amikor még lehetett…),. és a szomszéd néni minden új cipőmet előbb látta, mint én magam. A buszmegállóban ugyanazok az arcok vártak, ugyanazokkal a kérdésekkel: „És hova mész tovább? Mit tanulsz majd?”. Az érettségi évében és már előtte is minden válaszban ott bujkált egy kimondatlan elvárás: maradj inkább itthon, jó lesz az neked. Én pedig menni akartam. Nem azért, mert haragudtam rájuk, vagy bármi ilyesmi, hanem mert szerettem volna a nyüzsgést, a pörgést és így utólag azt mondhatom, hogy megtudni, ki vagyok nélkülük.
Amikor felcuccoltam Pestre, megálltam a Keleti előtt és figyeltem, ahogy az emberek rohantak, a taxik dudáltak, a csövesek kéregettek, és én csak álltam, a bőröndöm mellett, és éreztem, hogy na, ez az, ez hiányzott nekem!
Ugyanis a nagyvárosban nem figyelnek egymásra az emberek, nem figyeltek rám és ez felszabadító volt. Senki sem tudta, honnan jövök, kivel jártam, mit tettem, mit pletykáltak rólam a gimiben. Csak én voltam, egy a kétmillió közül, akiről senki sem tud semmit.
Az első hetekben mindent akartam: bulizni, kávézni, új arcokat és új ízeket megismerni. Egyik este felmentem a várhoz és figyeltem, ahogy a város fényei elnyúlnak az ég alatt.
A kolis szobatartásam – az egyik -Barbi volt, aki már akkor is mindig kitalált valamit. Mi leszünk a város partylányai.” – mondta, és tényleg így lett…A koliban mi voltunk a legnagyobb bulisak, akik még a tetőre is kilógtak cigizni.
A nagyvárosban minden megtörténhet. Itt először láttam, milyen, amikor az ember nem rejti el, amit érez. A buszon, a parkban, a bulikban – mindenki él, szeret, hibázik, és senki nem kér bocsánatot.
Amikor felcuccoltam Pestre, megálltam a Keleti előtt és figyeltem, ahogy az emberek rohantak, a taxik dudáltak, a csövesek kéregettek, és én csak álltam, a bőröndöm mellett, és éreztem, hogy na, ez az, ez hiányzott nekem!
Ugyanis a nagyvárosban nem figyelnek egymásra az emberek, nem figyeltek rám és ez felszabadító volt. Senki sem tudta, honnan jövök, kivel jártam, mit tettem, mit pletykáltak rólam a gimiben. Csak én voltam, egy a kétmillió közül, akiről senki sem tud semmit.
Az első hetekben mindent akartam: bulizni, kávézni, új arcokat és új ízeket megismerni. Egyik este felmentem a várhoz és figyeltem, ahogy a város fényei elnyúlnak az ég alatt.
A kolis szobatartásam – az egyik -Barbi volt, aki már akkor is mindig kitalált valamit. Mi leszünk a város partylányai.” – mondta, és tényleg így lett…A koliban mi voltunk a legnagyobb bulisak, akik még a tetőre is kilógtak cigizni.
A nagyvárosban minden megtörténhet. Itt először láttam, milyen, amikor az ember nem rejti el, amit érez. A buszon, a parkban, a bulikban – mindenki él, szeret, hibázik, és senki nem kér bocsánatot.
Persze a városnak nem csak jó oldala van. a nagy nyüzsgésben könnyen elvész a belső hang, mert elnyomja a város. Az első hetek eufóriája után úgy arcon csapott a felismerés, mint a neon hideg fénye a falon. Egyedül voltam, hirtelen magányos, mert úgy éreztem senki nincs mellettem, csak testben, de nem lélekben.
Ez a szabadság ára – amikor rájössz, hogy nincs senki, aki visszatartson, de nincs senki, aki megtartson sem.
Most, ha hazamegyek, a kisváros csendje már nem fojt meg, szűknek érezem mindig ,de már csak mint ismerősség és jó emlékek maradt meg. Mint a kedvenc régi, piros kabátom, amit nem hordok, de tudom, hová tettem el.
Pesten sikerül(t) mindent megélnem, amit megakartam, s megtanultam, hogy néha túl kell lépnünk a határainkat, hogy tudjuk mi az, ami még nekünk való és mi az, ami már sok. Mert a nagyváros sosem arról szólt, hogy elférjek benne. Hanem arról, hogy végre magamnak legyek elég.